ezek a nyári hajnalok novemberben...:)

na jól megbolondult az időjárás, szenvedtünk a hideg nyártól és most élvezhetjük a téli nyarat...mi lesz ennek a vége?:)..én valamikor szerettem a meglepetéseket:)

döbbenetes, hogy megváltozik az ember 55 után...ha addig nem sikerült meghalni, rájön, hogy az öregség egy létező dolog....milyen egyszerű  volt régen, mikor nagyanyák, nagypapák, dédmamák egy fedél alatt, vagy egymás közelében éltek. Minden váltás természetes volt, minden nap szenvedés és öröm, küzdelem az életért. Akkor nem aggódott senki a nyugdíjáért, vagy el tudta tartani valameddig a család, vagy nem.
Most legfeljebb azért aggódhat a nyugdíjas, hogy még meddig tudja a nyugdíjából eltartani a családját...

Hát, nagyot változott a világ. Nagyon kevés ember tudja már eltartani magát. Úgy értem, hogy saját erejéből, otthon megtermelni a megélhetéshez szükséges minimumot....persze ehhez már nagyon régtől fogva partnerek is kellettek. Az anyai nagyapám szabó volt. Szabó Ferenc szabó mester. Úri szabó Gyulán. A faluban lakott Szentpálfalván, főleg a szomszédoknak varrt szép szürke gyapjúszövetekből télikabátokat és öltönyöket. Nagyon egyszerűen, ésszerűen és tisztán éltek. A nagyanyám a puritánság példaképe lehetett volna. Nagyon kevés könyvük volt, imakönyv, egy Trianonról szóló szép színes füzet és egy verses füzet valami pap írótól, néhány templomi lapocska a Nádi Boldogasszonyról, mert valamikor Gyulán még csónakkal jártak templomba az emberek a nádasok közt kanyarogva...és egy fényképalbum, tele a nagypapa első világháborúból írt tábori levelezőlapjaival...A kiskertben minden termett, az ólban malacka hízott, minden évben egy, a kacsákat nagyanyám kukoricával tömte, egy héten legfeljebb egyszer volt hús, de sokszor kaporleves és tökfőzelék. A háznak volt egy magasabb része, hosszú tornáccal, lila klematisszal befuttatva, oda csak aludni jártunk, meg volt a tornác végén egy pici kiskonyha, mellette döngölt földpadlójú kamrával, na ott folyt az élet, 10 négyzetméteren. Ott görnyedt nagyapa a varrógép mellett egész nap, néha nagyot suhantott a macskára a vasalóruhával...a fene egye meg a macskákat az utcán, amúgy nemigen beszélt. Ott főzött nagymama egész nap a lábas tűzhelyen, és ott írtam én az első leckéimet  szép hegyes tollakkal, nagy tintapacákat ejtve a szép vonalas füzetbe. Estefelé aztán mama hazakísért a városba, amikor már a szüleim is otthon voltak. Később aztán nagyapa meghalt, a háborúban szerzett gyomorbántalmaitól, nagymamát kirabolták,  a fejszét is kitették az asztalra, ettől nagyon megijedt, eladta a házat, és hozzánk költözött a városba, és mindig otthon volt velem...ezért aztán nagyon szerettem, bár mások nem rajongtak érte a kemény, szókimondó természete  miatt. Na ennyi fért a mai reggelbe, irány a termálfürdö:), talán biciklivel?...még ma tart a nyár...:)

áram nélkül nincs semmi:)

ott hagytam abba, hogy az egyéni létünk szinte elvesztette a jelentőségét. Bár sokáig élünk, de a hosszú  lét többsége csak vegetáció. Ilyen szempontból az ember egyre degeneráltabbá válik, mint egyén. Egyre függőbb, egyre sebezhetőbb, egyre gyávább és hozzá kell szoknia ahhoz, hogy csak sejtje egy nagyobb szervezetnek. Önmagában nem értelmezhető.

Na nyomás fát rakni..nemsokára itt az eső. Élvezzük a létet a meddő filozófizálgatás helyett...

early mornings...

felébredek úgy fél 4 körül és jár az agyam ide-oda....aztán előbb-utóbb kitotyogok a nappaliba és ágyamba hozom a világot:)--tetszik az arckönyv:) színes forgata, csak félóra elteltével már fogalmam sincs, mit is akartam eredetileg megnézni....aztán szerencsére kivilágosodik, mielőtt teljesen elvakítaná szemem a képernyő...mennyi vakembert fog ez a világ kitermelni....s különben is kezdődik a bumeráng 6-kor ezzel az idióta Bocskorral, aki ma különösen indiszponált:), még jó, hogy Lajos is ott van..amúgy gusztustalanok, de kétségtelenül szellemes és szórakoztató az agyuk szabad kapcsolása időnként..sajna ehhez végig kellene szenvedni a baromságokat is , úgyhogy már ki is kapcsolom őket, én már nem vagyok az úton, legfeljebb a vasúton...:)
érdekes, hogy mennyire szétforgácsolódik az életünk a mai világ sokszínűségében...és aztán egyszer csak itt a vége...fénysebességgel közeledik és az idő felgyorsul...
még mindig nem tudom, akarom-e azt a magyar valóságot, mit akarok?.

Mióta kipottyantam a laborból, elvesztettem a szervezet erejét...most már látom, bár sok hasznot hajtottam, ez csak abból adódott, hogy egy nagy gépezet erejével tudtam gazdálkodni.
na lemerültem:)