ezek a nyári hajnalok novemberben...:)

na jól megbolondult az időjárás, szenvedtünk a hideg nyártól és most élvezhetjük a téli nyarat...mi lesz ennek a vége?:)..én valamikor szerettem a meglepetéseket:)

döbbenetes, hogy megváltozik az ember 55 után...ha addig nem sikerült meghalni, rájön, hogy az öregség egy létező dolog....milyen egyszerű  volt régen, mikor nagyanyák, nagypapák, dédmamák egy fedél alatt, vagy egymás közelében éltek. Minden váltás természetes volt, minden nap szenvedés és öröm, küzdelem az életért. Akkor nem aggódott senki a nyugdíjáért, vagy el tudta tartani valameddig a család, vagy nem.
Most legfeljebb azért aggódhat a nyugdíjas, hogy még meddig tudja a nyugdíjából eltartani a családját...

Hát, nagyot változott a világ. Nagyon kevés ember tudja már eltartani magát. Úgy értem, hogy saját erejéből, otthon megtermelni a megélhetéshez szükséges minimumot....persze ehhez már nagyon régtől fogva partnerek is kellettek. Az anyai nagyapám szabó volt. Szabó Ferenc szabó mester. Úri szabó Gyulán. A faluban lakott Szentpálfalván, főleg a szomszédoknak varrt szép szürke gyapjúszövetekből télikabátokat és öltönyöket. Nagyon egyszerűen, ésszerűen és tisztán éltek. A nagyanyám a puritánság példaképe lehetett volna. Nagyon kevés könyvük volt, imakönyv, egy Trianonról szóló szép színes füzet és egy verses füzet valami pap írótól, néhány templomi lapocska a Nádi Boldogasszonyról, mert valamikor Gyulán még csónakkal jártak templomba az emberek a nádasok közt kanyarogva...és egy fényképalbum, tele a nagypapa első világháborúból írt tábori levelezőlapjaival...A kiskertben minden termett, az ólban malacka hízott, minden évben egy, a kacsákat nagyanyám kukoricával tömte, egy héten legfeljebb egyszer volt hús, de sokszor kaporleves és tökfőzelék. A háznak volt egy magasabb része, hosszú tornáccal, lila klematisszal befuttatva, oda csak aludni jártunk, meg volt a tornác végén egy pici kiskonyha, mellette döngölt földpadlójú kamrával, na ott folyt az élet, 10 négyzetméteren. Ott görnyedt nagyapa a varrógép mellett egész nap, néha nagyot suhantott a macskára a vasalóruhával...a fene egye meg a macskákat az utcán, amúgy nemigen beszélt. Ott főzött nagymama egész nap a lábas tűzhelyen, és ott írtam én az első leckéimet  szép hegyes tollakkal, nagy tintapacákat ejtve a szép vonalas füzetbe. Estefelé aztán mama hazakísért a városba, amikor már a szüleim is otthon voltak. Később aztán nagyapa meghalt, a háborúban szerzett gyomorbántalmaitól, nagymamát kirabolták,  a fejszét is kitették az asztalra, ettől nagyon megijedt, eladta a házat, és hozzánk költözött a városba, és mindig otthon volt velem...ezért aztán nagyon szerettem, bár mások nem rajongtak érte a kemény, szókimondó természete  miatt. Na ennyi fért a mai reggelbe, irány a termálfürdö:), talán biciklivel?...még ma tart a nyár...:)